A hosszú gyalogút során sokan meghaltak, néhányuknak azonban sikerült megszökniük. A szökött rabokat és az útközben meghaltakat az orosz katonák nagyon egyszerűen pótolták: bárkit, aki szerencsétlenségére arra járt, bármikor beránthattak a menetbe, hogy a létszám teljes legyen.

Sokan lelték halálukat a több hétig tartó hosszú út során a fűtetlen marhavagonokban, a munkatáborokba pedig nagyon sokan már betegen érkeztek, és betegen, utolsó erejükig dolgozniuk is kellett.
Az elhurcoltaknak csupán mintegy harmada térhetett haza 3-5 vagy még több év kényszermunka után testileg, lelkileg betegen, azzal a szigorú utasítással, hogy ha nem akarnak visszakerülni a munkatáborokba, az ott átéltekről soha senkinek, még családtagjaiknak sem beszélhetnek.
És nagyon sokan voltak olyanok is, akik hazatérésük után szinte azonnal a magyarországi munkatáborokba kerültek, azzal az indokkal, hogy hiszen ha már az orosz katonák is elhurcolták őket, akkor biztosan bűnösök is.

A mai rendezvényünkkel nem csak a malenkij robotra elhurcolt ártatlan civil áldozatokról, szenvedéseikről emlékeztünk meg, hanem az itthon maradottak szenvedéseiről is: az apátlanná vagy anyátlanná vált gyerekekről, az itthon maradt feleségekről, férjekről, akik semmit sem tudtak elhurcolt szeretteikről.

Megemlékeztünk arról, hogy a családtagok éveken keresztül hányszor és hányszor mentek ki reménykedve a Keleti pályaudvarra, amikor meghallották, hogy egy hazatérőket szállító vonat érkezik.

Hallgassuk meg azokat, akiknek ez nem csak történelem, hanem saját családjukban élték át ezeket a szenvedéseket, és ha ők ma már koruk, vagy egészségi állapotuk miatt nem tudják elmondani, családtagjaik végre ma már elmondhatják, hogy mi és hogyan történt azokban az években.

Minden évben újra és újra el kell mondanunk, hogy mi történt, meg kell emlékeznünk az elhurcoltakról, családjukról, szenvedéseikről, azért, hogy az, ami velük történt, soha ne merülhessen feledésbe és soha többé ne ismétlődhessen meg.